„You know I’m no good” – énekelte Amy Winehouse, mielőtt egy hónappal ezelőtt úgy döntött, hogy véget vet Grammy-díjakkal, drogokkal és rehabokkal szegélyezett életének.
Megdöbbent az őszintesége. Szerintem nekünk, embereknek nem könnyű felvállalni, hogy nem vagyunk jók. Persze őszintébb pillanatainkban beismerjük magunknak, de ezeken a pillanatokon gyorsan túl lehet lenni: elég megnézni valaki mást, és már meg is nyugszunk, hogy az ő élete még nagyobb trágyadomb, mint a mienk.
Engem zavar ez a képmutatás magamban. És zavar ez a képmutatás bennünk, keresztényekben.
Az amerikai író, Philip Yancey írta le egy szerencsétlen, beteg, hajléktalan prostituált történetét, aki már odáig jutott, hogy kétéves kislányát is perverz férfiak rendelkezésére bocsátotta, hogy pénzt szerezzen az anyagra. Amikor egy szociális munkás megkérdezte tőle, hogy gondolt-e arra, hogy az egyháztól kérjen segítséget, megdöbbenve mondta: „Az egyháztól? Már így is eléggé gyötör a bűntudat! Csak még nyomorultabbul érezném magam!”
Érdekes: az efféle nők Jézust felkeresték, mert segítséget, megértést reméltek tőle. Ma az egyházat inkább elkerülik.
Számomra felszabadító a gondolat, hogy Jézus éppen azért jött, hogy az Isten nélkülözése miatt bajba jutott embereken segítsen. Felvállalhatom, hogy nem vagyok jó. Nem kell elhitetnem magammal és a környezetemmel, hogy nálam minden rendben. Levehetem az álarcot.
Tudom, hogy mivel Jézusban hiszek, Isten teljesen elfogad, egyáltalán nem ítél el – és azt is tudom, hogy ezt soha nem tudtam volna kiérdemelni, ezért inkább nem is próbálkozok. Csak élek, szabadon, és hiszek Jézusban, aki kiszabadított.
Íme egy 4 perces videó arról, hogy hogyan:
